|
Mikor e cikket írom, nekem is nevetséges az egész. Hogy tud férfi és nő hajba kapni a legpiszlicsárébb, leglehetetlenebb ügyön? Hogy egyszerű példát mondjak, hogyan lehet veszekedés tárgya a fejfájás? |
Forró, lüktető fejét két kis kezébe fogja. Arca csüggedt, látom, hogy szenved. Nem is kell rákérdeznem, magától mondja: a feje fáj. Tapasztalatból tudom, veszekedés készülődik. Ismerem a forgatókönyvet, mégis minden alkalommal újra elkövetem ugyanazokat a hibákat. Felkelünk, kezdődik a nap. Megmasszírozzam a fejed, kérdezem. Most nem kell, ki lehet bírni. De nem bírja, visszamegy a hálóba, ruhástól belefekszik az ágyba. Vár, hogy valami történjen. Nyöszörög a szomszéd szobából, nem hallom rendesen, úgy teszek, mintha egyáltalán nem hallanám – most, mikor e sorokat írom, súlyos önvád mardos emiatt -, arra gondolok, ez mégiscsak nevetséges: egy kis fejfájásból cirkuszt csinálni, mintha a halálán lenne. Ezt még párszor eljátsszuk, mintha csak színházi próbán lennénk. Összeszedi az erejét, meghallom: masszírozzam meg kicsit a fejét, mutogat tarkójára. Vicces, gondolom, meg hogy végre. Átmegyek, gyúrom, dagasztom a koponyáját, mintha kalácsot kelesztenék. Kicsit jobb, mondja, de nem az igazi. Húzzam be a függönyt.
Eltelik másfél óra. Fekszik a sötétben. Szenved. Nem bírom tovább, rákérdezek, vettél be valamit? Nem, válaszolja. Állok a szoba közepén, gondolkodom. Miért nem vesz be egy aszpirint, tele a fiók, többféle márka és kiszerelés: por, pirula, pezsgőtabletta. Ez nevetséges, oktassak ki egy majdnem harmincas nőt, hogy mire való a fejfájás-csillapító, meg avatkozzak bele az életébe, parancsoljak rá, mint egy gyerekre, hogy kötelezlek, vedd be azt a sz.rt? Bosszantani kezd saját tehetetlenségem, a makacssága és előítélete a fájdalomcsillapítóval szemben, a mártíriuma, hogy inkább tűr, meg oda a jó kis szombat is. És mindezt meg lehetne oldani, mindennek vége lenne egyetlen szem kis fehér bogyóval.
Elkeseredettségemben azzal az ötlettel hozakodom elő, hogy egy pohárka konyak segítene, apám is mindig így tesz. Válaszra sem méltat. Ettől még idegesebb leszek, már nyugatom magam: hagyd magára szépen, ha szenvedni akar, ne akadályozzuk meg benne, menj és olvasd az újságod. Megyek.
Újabb óra telik el, reménykedem, elaludt. Kimegyek a konyhába, mert ebédidő lett, és éhes vagyok, váratlanul megjelenik, levegőnek néz, mintha ott sem lennék, hibiszkuszos teát készít. Jobb, faggatom. Nem, feleli síri hangon. Ennél valamit, tudakolom, már biztos attól is fáj. Fejét rázza. Újságolvasás közben megesküdtem, hogy nem avatkozom a terápiájába, hiszen egyértelműen van neki, csak a vak nem látja. De megint nem bírom, kibuggyan belőlem, hogy bevette-e már. Rám förmed, hogy hagyjam már békén azzal a méreggel, nem akar beszedni semmit. Megsértődöm, faképnél hagyom, visszavonulok.
Kiolvasom az újságot, másba fogok, mikor szólongatni kezd. Oké, most nem szórakozom, átmegyek. Hoznék-e neki egy quarelint – sharidon, panadol nem jó! – egy kis vízzel. Végre, üvöltöm magamban, megkönnyebbülök, rohanok. Megeszi, megissza. Viszont most mindenképpen enned kell valamit, mert kimarja a gyomrod a cucc. Nem kér semmit, susogja, ideges leszek, és kezdődik minden elölről.
Ezt a kis kamaradarabot játsszuk hónapról hónapra, évről évre, és mindig felhúzom magam, mindig értetlenkedem, megsértődöm, és képtelen vagyok változtatni magamon.
|
|
|
 | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
